Nehéz blogbejegyzéseket írni ebben az időszakban, mert nehéz megtalálni az egyensúlyt, milyen mértékben szóljon az aktualitásokról. Túl sok már a jó tanács, a motivációs videó, az elemző írás.

De közben én is videókat nézek és olvasok, mert érdekel az általam okosnak tartott emberek véleménye. Na nem a vírusról, nem az operatív intézkedésekről, hanem inkább ennek az érdekes és különleges időszaknak a megéléséről, értelméről. A Facebook oldalamon ajánlottam is erről egy rövid, szelíd és érthető videót.

Mindannyiunkban gyászfolyamat zajlik most, hiszen valamilyen veszteség mindenkit ér. Keverednek bennünk a gyász különböző fázisainak az érzelmei: a tagadás, a düh, az alkudozás, a szomorúság. Remélem, legtöbben elérkeztünk már az elengedéshez is. De addig is meg kell élnünk mindezeket. Nem letagadni, nem elfojtani, nem megváltoztatni az érzéseinket (dacára a sok erre irányuló tanácsnak), mert akkor soha nem jutunk túl rajtuk. Érdemesebb megnevezni, kimondani, leírni, megbeszélni valakivel.

Van, aki tele van félelmetes fantáziákkal: a lehető legrosszabbakat képzeli el magáról vagy szeretteiről, lehet, hogy valaki inkább tehetetlennek érzi magát, apátiába süllyedt. A Bach virágok kapcsán írtam ezekről az állapotokról. Ezeket a gondolatokat sem lehet elfojtani, de jó lenne valamiféle egyensúlyt találni. Erre valók a mindfulness gyakorlatok, kezdve a legegyszerűbbekkel! Arra figyelni, ami itt és most körülöttem van, amit éppen csinálok, amit látok, hallok, érzékelek magam körül.  Ha vezettél öröm naplót, remélem, nem hagytad abba, de ha igen, ideje visszatérni hozzá.

Hetek teltek el az első bezárkózástól. Lassan kezdünk belefáradni – azok is, akik ezeket a heteket szomorúsággal, befelé fordulással, és azok is, akik lázas aktivitással töltötték. Magunkba roskadtunk vagy élveztük az új helyzet adta lehetőségeket, de most már néha kezd ebből elég lenni. Ha elérkeztük a gyász  ötödik, elfogadási fázisába, elkezdtük meglátni a lehetőségeket: van, ami fölött kontrollunk van, van, amit mi is tehetünk, hogy elkerüljük, amitől félünk.

Van a gyásznak egy hatodik fázisa is: megtalálni az értelmet abban, ami történik velünk. Lehet, hogy lassan ennek van itt az ideje. Néhány kérdés, ami segít ebben:

• Milyen felfedezéseket tettem magammal kapcsolatban? (érzéseim, reakcióm, viselkedésem)
• Mit változtattam az életvitelemben – önként, tudatosan, vagy kényszerből?
• Milyen hatással voltak ezek a változások rám, hogyan éltem meg őket?
• Mi mindent oldottam meg? Mire lettem képes most, ezekben a hetekben?
• Mit nem sikerült megoldanom?
• Mi az a változtatás, amit érdemes lenne megtartani, majd, ha az élet visszatér a „normális” kerékvágásba? Hogyan fogom ezt megtartani? 

Nem kell hatalmas filozófiai magaslatokba emelkedni, elég a hétköznapi megoldásainkat számba venni. Én például meg szeretném tartani

• a rendszeres mozgás valamilyen formáját, minden nap (amit csinálok, váltogatva: online Pilates edzés, online Csikung, séta érdekes videók hallgatása közben),
• a ritkább bevásárlást, előre tervezéssel (rákényszerültem, hogy előre gondoljam át egy hétre való szükségleteimet, hiszen nem tudok/akarok „beugrani” egy-két cuccért a boltba),
• azoknak az új munkaformáknak (online eszközök) a használatát, amiket megtanultam, természetesen nem ilyen kizárólagossággal, hanem ahogy célszerű, életet könnyítő,
• a gyakoribb kapcsolattartást a családommal (fura, de gyakrabban tudok most róluk a Zoomos családi partiknak köszönhetően)
• a játékot, kísérletezgetést az akvarell festéssel.

Biztos lesz majd még több is, ahogy tovább gondolkodom. És igen, tartsuk meg azt a szokást is, hogy időt fordítunk magunkra: elgondolkodunk arról, ami éppen történik velünk.