Valamikor fiatal korban (15–25 évesen) belépünk a munka világába, és 60-65-70 évesen lépünk ki ebből az aktív korból. Több évtizedet töltünk tehát munkavégzéssel, ami azt jelenti, hogy mindennapjaink jobbára a munkával, és a vele kapcsolatos teendőkkel telnek.

Érdekesség, hogy sok nyelvben munkával való azonosulásunkat jelzik a foglalkozást jelentő családnevek, de az is, hogy amikor megismerkedünk valakivel, az egyik első kérdésünk, hogy az illető mivel foglalkozik.

Valószínű tehát, hogy a nyugdíjba vonulás, ami hatalmas változást hoz az életünkbe, megérinti a lelkünket, ahogy az is meghatározó pillanat volt, amikor foglalkozást választottunk, és elindultunk ezen az úton.

Identitásunk része, amit elveszítünk

Sokunknak a munkánkba fektetett energia, a karrierünk, sikereink az élettel való elégedettségünk forrása, ez adja annak értelmességét. Vannak, akik egyenesen azonosulnak a munkájukban betöltött szerepükkel, nekik még nagyobb veszteség, ha valami miatt meg kell válniuk ettől. Ebből a szempontból különösen veszélyeztettek azok, akiket az elismerés, a hatalom, a tekintély, a presztízs, a státusz éltet. Ezek elvesztése még akkor is traumatikus lehet, ha már belefáradtak, alábbhagyott a motivációjuk és a teljesítményük.

Énképünk fontos része a szakmai önazonosságunk, ami a szociális környezet értékei, gondolkodási sémái, elvárásai szerint alakul. Meghatározza, hogy mely csoportokhoz tartozunk – így összeköt minket valamennyi, azonos szakmát végző személlyel. Ez a professzionális önkép befolyásolja a viselkedésünket a munkahelyünkön, munka közben, de akár az életünk más területein is. Kialakulása a tanulmányaink során megkezdődik, amire jelentős ráhatása van a példaképnek tartott tanároknak, majd a szakmai gyakorlat tovább finomítja, és tovább árnyalja a munkahelyi kultúra, az ottani normák. A szakmai személyiség formálódása egész életen át tart, legalábbis amíg aktív szakmai életet élünk.

A munka nem csak munka

Nem hagyható ki az a szempont sem, hogy a munkahelyünk nem csak a teljesítményről szól, hanem alapvető szociális tere az életünknek. Napjaink nagy részét munkatársainkkal töltjük, sokszor velük beszéljük meg a velünk történteket, problémáinkat, segítünk egymásnak magánéleti feladatok megoldásában is. Nagyon sokan nem is a munkájukat szeretik, nem amiatt maradnak ott egy munkahelyen, hanem a közösséget, ahonnan sokszor a barátaik is kikerülnek.

Manapság már nemcsak a testünket, fizikai erőnket bocsátjuk áruba a munkahelyünkön, hanem kognitív képességeinket, kreativitásunkat, szenvedélyünket, pszichénket – vagyis a személyiségünket is. Ezt erősíti, hogy a munkahelyi fegyelmezés helyébe az ösztönzés, motiválás, önmegvalósításra buzdítás lépett. A munkahelyek nem pusztán 8 órás munkavégzést, hanem elkötelezettséget, többlet teljesítményt várnak el tőlünk.

A „motiváció” hatására már nem kötelességként tekintünk a munkánkra, hanem örömöt, kielégülést várunk tőle, önmegvalósításunk legfőbb – ha nem egyetlen – terepének tartjuk.

A lelki egészség szempontjából különösen veszélyeztettek a munkafüggők: ők ugyanis minden mást háttérbe szorítottak az életükben, gyakorlatilag csak munka közben érzik jól magukat. Lehetséges, hogy már előbb is eléri őket a kiégés, és emiatt, vagy a munkától való elválás után sokan szerhasználókká válnak. Nekik még nehezebb lehet ezeknek a veszteségeknek a feldolgozása, hiszen nincsen más életterület, amiben értelmet és örömet találnának.

Búcsú a sikerektől – kiégés

Akik fiatalon, illetve 50 éves koruk előtt komoly szakmai sikereket tudhattak magukénak, később gyakran megszenvedik, amikor úgy érzik, teljesítményük hanyatlani kezd. Úgy érzik, hogy a karrierjük vége egyben az életük végét is jelenti. Ennek az oka, hogy rengeteg energiát fektettek abba, hogy a topon legyenek, sikeresek maradjanak, és gyakorlatilag függővé váltak ettől. A sportolókkal ellentétben azt várják el maguktól, hogy életük végéig ugyanolyan teljesítményre legyenek képesek. Ráadásul sikereiket legtöbbször a külsőségekben birtoklásában látják: címek, rangok, pénz, hatalom…

A törvényszerűen bekövetkező szakmai hanyatlás nem feltétlenül jelenti a karrier végét, hiszen a külső szemlélők előtt mindez sokáig rejtve marad. A mókuskerék forog tovább, csak közben a régen lelkes szakember kiégett, érzi, hogy a munkája már nem tölti el olyan lelkesedéssel, mint régen.

A megoldás

A szakmai hanyatlás nem jelenti életünk végét! Az a feladatunk, hogy újraalkossuk magunkat: megszabaduljunk a felesleges külső elvárásoktól, a teljesítmény iránti függőségünktől, attól, hogy görcsösen továbbra is az elveszített képességeinkre alapozott sikereket próbáljunk elérni. Ez csapda! Még az előtt érdemes lemondani ezekről a sikerekről, és felkészülni egy új életszakaszra, mielőtt valóban elbúcsúznánk hivatásunktól.

Ötven fölött érdemes az igazán fontos, lényegi értékek felé irányítani a figyelmünket, feladatunk a bölcsesség, a spiritualitás kifejlesztése, és hogy mások szolgálata felé forduljunk. Lehet, hogy ez a valóban a karrier vége, csakhogy nem az életünké!

(Részlet a hamarosan megjelenő, Öregedni tudni kell című könyvemből)