Ne sajnáld a gyászolót!

Talán nem is gondolunk bele, hogyan használjuk a szavakat: sajnálat, empátia, együttérzés. Ha valaki megosztja velünk nehéz érzéseit, gyakran azt mondjuk neki: „sajnálom”. Ez nem is feltétlenül rossz reakció, ha azt értjük alatta, hogy „sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültél”. Tehát nem Téged sajnállak! Azért nézzük meg, mit is jelent sajnálni valakit, vagy együttérezni valakivel. Vajon melyikre van szüksége a gyászolónak?

Sajnálat

Természetesen érezhetünk sajnálatot valaki iránt, aki nehéz helyzetben van. Csak éppen ezzel nem segítünk neki, éppen ellenkezőleg.

A sajnálat azt üzeni, hogy az illető valóban kilátástalan helyzetben van, nem tud rajta változtatni. Negatív érzelem, ami még lejjebb húzza az amúgy is elkeseredett személyt. Rongálja az önbecsülését, erősíti az önsajnálatot, esetenként utat nyithat a depresszió felé. Biztosan nem segíti az illetőt abban, hogy megküzdjön nehéz élethelyzetével.

A sajnálat eltávolítja az embereket egymástól. Ki szereti, ha sajnálják? Ki van együtt szívesen olyanokkal, akik sajnálják?

Empátia

Az empátia azt jelenti, hogy képesek vagyunk beleélni magunkat a másik lelkiállapotába, élethelyzetébe, érezni és érteni, ami benne zajlik – olyasmiket is, amiket szavakban nem fejez ki.  Az empátia gyakran csak figyelmes hallgatást jelent. Ilyenkor nem célunk megoldani a másik problémáját, hanem segítünk megtalálni saját útját.

Nem akarjuk vigasztalni, elterelni a figyelmét, kissebbíteni a fájdalmát, kioktatni, „megjavítani”.

Együttérzés

Az együttérzés tovább lép: az empátiában lévő megértésen, átérzésen túl, segítő szándékot is mutat. Cselekvő támogatásra, segítségnyújtásra ösztönöz. Nem szánalomból, leereszkedve segítünk, hanem látjuk a másikban azt az embert, aki képes kezelni a helyzetet, képes kilábalni a válságból, mi pedig ebben tudjuk támogatni.

Az együttérzés azt jelenti, hogy közelebb megyünk a másikhoz, a fájdalmához, ezért bátorságot igényel.

Mire van szüksége a gyászolónak?

1.  A legrosszabb, ami egy gyászolóval történhet, ha elszigetelődik. Bezárkózás helyett kapcsolatra van szüksége. David Kessler gyászterapeuta úgy fogalmaz, hogy „a fájdalomnak tanúra van szüksége”. Valakire, aki jelen van a gyászolóval, „látja” ŐT magát (és nem a problémát), megérti.
2. Arra, hogy felfedezhesse és kifejezhesse az érzéseit. Ezek sokszor ellentétesek, kuszák, néha nehéz hallgatni őket. Szükség van valakire, aki teljes elfogadással, ítélkezés, bagatellizás nélkül meghallgatja ezeket.
3. Elengedni a bűntudat terhét. Sok gyászolónak van bűntudata, mert úgy érzi, nem tett meg mindent az elveszített személyért, vagy tett valamit, amit azóta megbánt. Sokszor a bűntudat érzése helyettesíti a tehetetlenség érzését, mert ez utóbbit nehezebb elfogadni.
4. Megszabadulni régi sebek újra és újra felszakításától – mert ezek gyakran feljönnek egy új veszteség bekövetkeztekor.
5. Integrálni a fájdalmat és a szeretetet. A szeretett személy elvesztésével nem kell megszűnnie, nem szűnik meg az iránta érzett szeretet. Gondolni rá mindennap, emlékeket felidézni, szeretetet küldeni neki – akkor is, ha fáj. A fájdalom megélése nélkül nem tudjuk feldolgozni a gyászt és visszatalálni az örömhöz.
6. Értelmet találni – NEM a veszteségben, a halálban, hanem önmagunkban. Mivé váltunk, milyen döntéseket hozunk az életünkről, miután átéltük a veszteséget.

A gyászfeldolgozás célja, hogy a gyászoló megtapasztalja az együttérzést, támogatást kapjon mindabban, amire szüksége van. A kapcsolat gyógyít!

A bejegyzés főleg David Kessler inspiráló gondolatai nyomán született.