Az öregedés – egy bizonyos kor felett – mindenkit foglalkoztató probléma. Szorongunk a jövőbeni, korral járó betegségektől, a magánytól, a kiszolgáltatottságtól. Lehetne még sorolni, kinek-kinek mi a mumusa.

A közfelfogás szerint az öreg ember beteg, ráncos, rosszul mozgó, nehezen tanuló, unalmas nyugger.

Öregség ipar, avagy „ezüst gazdaság”

De létezik egy másik, divatos irányzat is: szálljunk szembe az öregedéssel! Harcra buzdítanak a kozmetikai cégek, az egészségipar, a testedzésipar, és ma már a divatipar is. Egyre-másra tűnnek fel a hatvan-, hetvenéves modellek, az ősz hajú, de finom bőrű reklámarcok, a maratont futó nyolcvanévesek.

És mi elhisszük, hogy meg lehet állítani, sőt, vissza lehet fordítani az idő múlását. Elhisszük, hogy az a lényeg, hogy szép öregemberekké és öregasszonyokká váljunk. Ha botoxozunk, méregdrága krémeket kenünk magukra, vagány, divatos ruhákat hordunk, akkor nem vénülünk meg. Vagy legalábbis nem látszik rajtunk. Mindezt alátámasztandó sorra jelennek meg cikkek olyan kutatási eredményekről, amelyek az öregedés megállításáról szólnak.

Muszáj-e öregedni?

A fizikai képességeink, a külsőnk megváltozása természetes folyamat, ami nagyban függ a genetikánktól, eddigi életmódunktól, az átélt stresszhelyzetektől.

Félreértés ne essék: testi egészségünket, fizikai képességeinket fontos megőrizni, és ezért tennünk kell. Az öregedés azonban azt is jelenti, hogy a testünknek már nem ugyanarra van szüksége, amire húszévesen. Olyan testmozgást igényel, ami nem teljesítménycentrikus, nem megerőltető, ami nem okoz fájdalmat és sérülést, hanem szelíden edzi rugalmasságunkat, megtartja izomerőnket, kimozgatja az ízületeinket. Nem spártai, drasztikusan fogyasztó, mindig a legújabb divatot követő diétát kíván, hanem az egyéniségünkhöz és korunkhoz illő étrendet. És mindezekre nem azért van szükség, hogy szépek és „fiatalok” maradjunk. Feladataink vannak öregkorunkban.

Az öregkor fontos életszakaszunk: feladatunk a befelé figyelés, lelki kérdéseink megválaszolása, a személyiségfejlődésünk, az életfeladatunk beteljesítése. Rengeteg dolgunk van! Miután minden családi és társadalmi elvárásnak megfeleltünk, most lehetséges és érdemes tágítani a látóhatárt, és megtalálni, hogy miben tudunk kiteljesedni, mit tudunk szívből, saját „hívásból” adni másoknak.

A hosszú élet egyrészt komoly siker, másrészt ijesztő is lehet, ha arra gondolunk, milyen egészségi állapotban fogjuk megélni az utolsó évtizedeket. Az öregedés veszteségekkel jár, amelyekre ugyancsak fel kell készülni.

Az öregedés a lélekben is nyomot hagy, ha elhisszük, hogy most már nem érdemes újat tanulni, foglalkozást váltani, kipróbálni valamit, amit régóta szerettünk volna.  Nem gondolom, hogy „minden lehetséges”, de azt igen, hogy sokkal több dolog megvalósítható, mint amit a mókuskerékben futva, negyvenévesen el tudunk képzelni.

Öregedés a lélekben

Azok, akik nem készültek fel a nyugdíj utáni évekre, olyan komoly lelki problémákkal nézhetnek szembe, mint a feleslegesség érzése, az unalom, a napi rutin és a megszokott társaság hiánya, vagy a családi problémák. A következmény: ingerültség, váratlan érzelmi hullámok, beszűkülés a figyelemben, gondolkodásban. A nyugdíj utáni éveit élő ember sokszor maga sem érti, mi történt, miért nem tud örülni a több szabadidőnek, a kevesebb stressznek és elvárásnak, a szabadabb lehetőségeknek.

Az idős emberek életélménye lehet a világtól való elválasztottság érzése, áthidalhatatlan távolság maguk és a társadalom többi tagja között, amit egzisztenciális elszigeteltségnek hívunk.

Ennek egyik oka a veszteségek sokasodása – a szeretett személyek eltűnésével szokások, kötődések, rítusok is eltűnnek. Ha a hiányérzet nem csökken, az idős ember egyre inkább visszavonul.

A másik tényező, hogy a mostani idősek kemény világban nőttek fel, életük során sok nehézséget, megpróbáltatást éltek át, például a háborúkat. Úgy szocializálódtak, hogy a szomorú, fájdalmas érzéseiket nem lehetett kibeszélni, mert erősnek kellett lenni. Ezért most nincsenek eszközeik, hogy szavakba öntsék, amit éreznek, nincsen módjuk így kötődni, olyan kapcsolatokat teremteni, amiben magányuk enyhülne.

A harmadik tényező pedig az egész életen át magukban hordott terhek: megbánások, cserbenhagyások, visszautasítások, árulások, amiket emberi kapcsolataik révén szenvedtek el.

Ennek a magányos állapotnak az észlelése azért is fontos, mert kiindulópontja az időskori depressziónak, ami tovább rontja a testi funkciók amúgy is romló állapotát, és betegségekhez vezet.

(Részletek hamarosan megjelenő, Öregedni tudni kell című könyvemből)